Úgy érzed, már semmi nem számít, hogy már minden elveszett.
A családod ellened van, nem akarsz élni. Elképzeled a halálod, eljátszol a
gondolattal, mi lenne, ha nem lennél. Kattogsz… A halál árnyéka már a sarkadban
jár…
Hallod saját hangod a fejedben, ahogy tervezed a jövődet.
„A vonat alá vessem magam? Vagy felvágjam az ereim? Esetleg
a fa elég magasnak tűnik, de lehet, szükségem lehet egy pisztolyra… De az úton
ugyanúgy baleset érhet, csak ügyesnek kell lennem!”
Zakatolnak a gondolataid, de soha nem jutsz a végére, mert
megzavarnak.. Újra kezdődik az egész. Anyád ordibál, apád mindennek lehord, nem
tudod hova menj, hova szaladj, kiben bízhatnál meg… Csak nyugit akarsz… Nem
bírod megállni, hogy ne szólj vissza… Pofon vágnak, és harag gyűlik fel
szívedben. Az elméd azt súgja: „Tedd meg!” De te ellenkezel, majd újból: „Nem
lesz jobb! Fogd fel!” Még nem adod fel, még küzdesz a saját gondolataiddal!
Majd hirtelen a szemed ég a könnytől, és a sok veszekedés
közben, nem tudod hogy, de a tested már nem te uralod! A kezedben egy kés…
Újabb hangok hallhatóak… „Ölj! Tedd meg!” És az elméd elképzeli az egészet,
minden csupa vér, és ott állsz egyedül kétségbe esve… Közben a valóságban
elkezdesz hangosan kiabálni mindenkivel… Az elméd, a gondolataid, megbolondítnak…
Játszanak veled, mint egy játékszerrel…
Éles fájdalmat érzel, a kezed véres és érzel valamit alatta,
de nem mersz odanézni… Valami meleget érzel a hasadnál, mégis ráz a hideg.. Apád
tekintete lebeg előtted… Anyád sikít, hívja a mentőket, ordibál a telefonba,
fenyeget…
Lassan rájössz, hogy apád kezét szorongatod magadon, a kés
az ő kezében van…
A szád megtelik vérrel, kezdesz fuldokolni, de még időbe
jönnek a mentők, a rendőrség elviszi apádat, míg te az intenzív osztályra
kerülsz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése